Álomőrök küldetésben

Metaforikus novella

 

Végre elaludt!

 

Régi történet. Ősidők óta éneklik altató dalukat, újra meg újra átadva a stafétát a következő nemzedéknek. Régi álmuk volt, hogy el tudják mozdítani a főtérről, a középpontból, hogy az emberek ne lássák nap mint nap! Hátha így idővel elterelhetnék róla figyelmüket. Vagy akár még el is felejtkeznének róla! Ó, de fantasztikus lenne! Lassan, fokozatosan elveszítenék önbecsülésüket, nemzeti öntudatukat, és elgyengülnének. Jobban rá lennének utalva a segítségre. És bár először fanyalogva fogadnák el az önzetlen segítséget, lassan rászoknának, és egyre természetesebbé válna számukra a függés. Most még annyira harcolnak ellene, de a segítők olyan szeretettel fordulnak majd feléjük, hogy egyre jobban meg fogják szeretni ezt a létformát. Igen, ez az! Nemhogy beletörődnek, vagy elfogadják, hanem megszeretik! És amikor kicsit visszatartják tőlük a segítséget, ők maguk fogják kérni! És akkor már minden más lesz. Új világ. Így született tehát régen a nagy terv, aminek megvalósítása mérföldkőhöz érkezett. Mert végre elaludt.

 

Szabaduljunk meg tőle! Vigyük gyorsan! De várjatok, mindent tökéletesen kell megszerveznünk! Ne kapkodjatok! Elég mélyen alszik már? Elég sötét van? Még néhányan figyelnek. Várjunk egy kicsit! Na most már jó lesz. Most hozzátok az injekciót! Közben folyamatosan énekeljetek, nehogy felriadjon! Tegyük el láb alól! Nagyon útban van. Egyszerűen nem tud miatta kibontakozni az egység és békesség csodálatos eszméje. Lehet, hogy egykor javára volt az emberiségnek, de már mindenkinek elege van belőle. Megosztást támaszt, és amúgy is olyan régimódi, elavult, unalmas. És valljuk be: kész ciki, hogy még mindig itt áll a főtéren. Végezzünk vele!

 

Többféle pusztító injekciót is beadtak, de úgy tűnt, egyik sem hat. A szíve egyszerűen nem akart megállni. Megpróbálták szétverni is, de ellenálló volt. Mintha 100 élete lenne. Elpusztíthatatlan. De félúton már nem állhatnak meg – ezt végig kell csinálni.

Azt mondjuk majd, hogy meghalt. Csak az a fontos, hogy tegyünk valami szépet a helyére. Mindegy mit, csak ne maradjon üresen a helye!

Nincs vesztegetni való időnk! Verjük láncra, rejtsük el az erdőben, tartsuk mélyaltatásban, és őrizzük az álmát, hogy fel ne ébredjen! A területet nagy védőtávolsággal őrizzük, hogy senki a közelébe ne tévedjen! Fel kell készülnünk a legelszántabb felderítő akciókra is, de képesek leszünk örökre eltüntetni. Azt mondjuk majd, hogy meghalt. Csak az a fontos, hogy tegyünk valami szépet a helyére. Mindegy mit, csak ne maradjon üresen a helye! Az embereknek szükségük van rá… vagyis helyette valamire.

 

A sűrű erdőségbe hurcolták. Nem volt egyszerű. Elernyedt teste tehetetlenségével is óriási ellenállást tanúsított. Sokan kellettek hozzá. És mindezt úgy, hogy közben fel ne ébredjen, és észre ne vegye senki. Leláncolták. A biztonság kedvéért betömték a száját is.

Közben egy másik alakulat a főtéren elméleteket állított a helyére, amelyeket már régen gondosan megalapoztak, így a jól előkészített helyre most pikk-pakk fel tudtak építeni.

A harmadik osztag, hogy a siratókat és bámészkodókat jó messzire terelje az erdőségtől, a másik irányban felállította a ravatalt és még azon az éjjelen hosszas tisztelgéseket és emlékezéseket fogalmazott minden valamire való sajtóorgánumba. Megadták a módját. Így illik. Akármilyen terhére is volt már az emberiségnek, mégiscsak egy nagy óriás volt.

Nagy döbbenet szállt az emberiségre. Sokan csalódtak, mások pedig gyanakodtak. Egyesek felesküdtek az igazság kiderítésére. De az idő telt, és egyre inkább kezdtek hozzászokni az új miliőhöz. Ami először olyan gyászosnak és szürkének tűnt, azt egyre inkább sikerült vidám színekbe öltöztetni. Egyre többen érezték úgy, hogy akadályozó kolonctól szabadult meg a társadalom, és végre szabadon kibontakozhat az egyéniség.

 

Küldetés teljesítve – de egy percre sem lazíthatunk. Őrizni kell az álmát. Az embereket távol kell tartani, hogy rá ne jöjjenek, hogy mégis él, és fel ne ébresszék: természetjárókat, unatkozókat, gondolkodókat, kutatókat, tanárokat, diákokat, papokat, újságírókat, költőket, írókat, kicsiket, nagyokat – egyszóval mindenkit!

 

Az álomőrök egész ágazatokat vontak be az új misszióba. A dolgozók nem ismerték a küldetést, csak végezték dolgukat buzgón, lelkiismeretesen. Észrevétlenül képezték át őket is álomőrökké, és a látásuk fokozatosan elhomályosult. Az erdőségbe vezető út mentén nagyberuházások indultak. Akik később arra jártak, fel sem ismerték a helyet. És annyi szórakoztató és hasznos tevékenység zajlott a térségben, annyi program és látványosság hívogatott, hogy senkinek sem jutott eszébe a természetben bandukolni. De amúgy is: ideje sem maradt volna rá. Dolgozni kellett keményen, apának és anyának egyaránt, hogy győzzék anyagiakkal, és eljárhassanak kikapcsolódni. A nagy családoknak így sem sok esély jutott az érvényesülésre, így aztán már nem is igen született 1-2 gyereknél több. Annyi pont elég is. Egyes, magukat nevetségessé tevő médiumok, időnként még cikkeztek a régi emlékekről, egy-egy fanatikus publicista puccsról írt, mások pedig azt állították, hogy él az óriás, de rájuk sem hederített senki.

 

Az új világ jól működött.

Jól lehetett szórakozni, és virult a kulturális- és társasági élet. Vidámpark, vásár, mozi, modern mesék, szabad gondolkodás, ezotéria, haladó könyvek, szexuális kiteljesedés, és hova soroljam?

A tudomány és az oktatás szárnyakat kapott. Végre érvényesülhettek az életről alkotott szabad, alternatív felfogások. Az anyák emelt fővel megszabadulhattak terhességüktől, ha úgy döntöttek. A tudomány bársonyszéket kínált az evolúciónak az egyetemeken, és az alárendelt teremtményből az egyedfejlődés csúcsára helyezte az embert. Ezzel megszűnt minden morális akadály a génkezeléstől kezdve a klónozáson át talán bármire. Éljen a fejlődés!

 

A jog uralma kiteljesedett és a nemzetkép új értelmet nyert. Beért a fekete-fehér, a férfi-női egyenjogúság. Új világrend formálódott, ahol a béke és biztonság legyőzte a háborúskodást, és a bizalmatlanság helyére egy nyílt társadalom épült.

Szabadság hatotta át a sajtót, a hitet, az istentiszteletet, a véleménynyilvánítást, a viselkedést, a magánéletet – egyszóval mindent!

Elérkezett a Kánaán.

Ebben a csodálatos kibontakozásban mindenki könnyen felejtett. Az álomőrök munkájának gyümölcse beért. Mindig volt néhány bennfentes újonc, akit az öregek beavattak a titokba, de erre már egyre kevesebb szükség volt. Az algoritmus bele volt kódolva az agyukba, és már magától ment minden. Már ösztönből őrizték az óriás álmát. Közben a főtérről mások is eltűntek vagy a perifériára szorultak. Apránként, észrevétlen minden átrendeződött. Új generációk jöttek, akik számára már ez volt a természetes. A főtér eredeti gazdagságát, melegségét trendi, hideg, fényes pompa töltötte be. Úgy ragyogott, mint soha azelőtt. Itt minden megvolt, csak élvezni kellett.

 

Eljött az idő! Akik tudták az igazságot, kihaltak. A terep előkészítve. Minden fronton magasabb sebességfokozatba kapcsolni, és kezdődjön a hivatalos hatalomátvétel!

 

Ez már simán ment, senki nem vett észre semmit.

A szórakozás a főtéri fesztiválokra terelődött. Ott már nemigen lehetett megkülönböztetni fiút a lánytól, embert az állattól: egymást pórázon vezették, és mindenkinek ugyanezt a boldogságot kívánták. A gyermekmesékben a királyfi már nem mindig a királylány kezéért harcolt, a filmekben pedig az unalmas szerelmesek helyébe gátlástalan szexpartnerek léptek.

A tudomány is megújult, és hagyományos szerepe mellett, megrendelésre örömmel gyártott alapokat a kívánt ideológiák mögé. Az ingyenes egészségügyi ellátás páratlan fejlődésével az abortuszok biztosították a háborúk elmaradása miatt megszűnő, de amúgy szükséges népességszabályozást. Ez aztán kibővült az eutanáziával, és a környezetbarát LMBTQ kapcsolatokkal. Mentsük meg a Földet, már úgyis túl sokan vagyunk… Az evolúciós hit letaszította trónjáról a teremtő Isten mítoszát, és helyébe végre kizárólagosan az értelmet ültette.

A jogegyenlőség kiteljesedett a nemek eltörlésében. A világbéke és biztonság érdekében pedig – a nemzetek kérésére – egységes világkormány alakult.

A szabadság betölti a Földet! Megszűnt végre a sajtóban a sok fake news és mocskolódás: cenzúrával biztosított az illendő és korrekt tájékoztatás. A tolerancia jegyében senkit sem nevezünk bűnösnek, még a szószékről sem. A hétköznapi élettől sikerült hermetikusan elválasztani a hitet, így biztosítható, hogy otthon mindenki szabadon gyakorolhatja hitét. Mivel vallásszabadság van, a kereszteket félholdra cseréljük. Mindenkinek szabad minden, ezért nem szabad a régi normákat emlegetni.

És voltak szemtanúk, akik akkor inkognitóban maradtak, de fiaiknak elmondták, amit láttak. Mindig vannak ilyenek.

A siker mámorában az álomőrök maguk is álomba szenderültek. Már ők sem ismerték, akit őriztek. Fogalmuk sem volt hajdani elképesztő befolyásáról. Pedig az óriás nem halt meg, csak aludt. És voltak szemtanúk, akik akkor inkognitóban maradtak, de fiaiknak elmondták, amit láttak. Mindig vannak ilyenek. És most, a békés, új világban egyszer csak kiderült: hiányzik valami. A többség nem tudta, mi, de érezte a hiány fojtogató szorítását. A közhangulat egyre feszültebb, a háborgás egyre hangosabb lett.

 

Hova tűnt az óriás? Vagy nem is létezett? És hova lett az egészséges önismeret és önértékelés? Vele együtt veszítettük el tán azokat is? Kik vagyunk és mi lesz a sorsunk?

Mi értelme az életnek, ha nehéz és szenvedni kell? De ki dönthet élet és halál kérdésében?

Az eredeti út elavult? Vagy igaz lehet, hogy jobb volt, mint az új? Hogy lehetne rátalálni?

Szerintetek gyűlöletkeltők vagyunk. Szerintünk meg ti vagytok azok. Ki bíráskodhat közöttünk? Van-e abszolút mérce? És mi az? És ki mondta?

 

Nagy cirkusz kerekedett. A vita hevében újra hangossá vált a világ. Az elkényelmesedett álomőrök maguk is felriadtak.

 

Jaj-jaj! Mi ez? Még felébresztitek! Kit? Megmozdult! De hol is van egyáltalán? Forgolódik! Valahogy el kell őket hallgattatni! Mindenáron…

 

Fokozódó riadalom – fokozódó őrzés – fokozódó feszültség – fokozódó hangerő – fokozódó riadalom. Bezáruló, végzetes, ördögi kör. A kíváncsiak, kutakodók eszmélni kezdtek. A tempó felgyorsult. A vész kitört, és csendes, pokoli megoldások születtek.

De a tudás hordozói sokáig némák maradtak. Ők kezdettől fogva egy másik dimenzióban mozogtak.

Aki abba az irányba indult, annak más irányt javasoltak.

Aki nem váltott irányt, az rejtélyes otthoni szerencsétlenségek hírét hallva visszafordult és hazasietett.

Aki mégis látótávolságba ment, elvesztette a munkahelyét, anyagi gondjai lettek, és nem maradt kedve és ideje visszajárni.

Aki beszélt is, az sajnálatos balesetet szenvedett.

De a tudás hordozói sokáig némák maradtak. Ők kezdettől fogva egy másik dimenzióban mozogtak.

A riadalom alábbhagyott. A ricsaj csitult. Talán sikerült újra mély álomba ringatni. Ezután úgy tűnik, az őrzőknek korábban és határozottabban kell fellépni a rendbontókkal szemben. A világ békéjét, nyugalmát, fenntarthatóságát nem lehet kockáztatni!

De az ébredezést ekkor már nem lehetett megállítani. A hazugságokra épült békét nem lehetett tovább fenntartani. Az igazság néha fáj, mégis az minden hatalom végső forrása. Az álomőrök túl messzire mentek. Túl sokat bűnhődött már e nép. A sok jajkiáltás felhatott az égig. Isten, áldd meg a magyart! Szabadítsd meg börtönéből! És a sok fohász már útjára indította a természetfeletti segítséget.

Egyre jobban forgolódott. Nem bírták lefogni. Semmi sem fogott már rajta. A légkör mintha megváltozott volna. A főtér vesztett a ragyogásából. Az utcák levegője bűzlött. De a sűrű felhőkön elemi erővel tört át a fény, és bevilágított mindenhova, leleplezve az éj birodalmát.

A megnyomorított emberek erőre kaptak. Feltámadt az életkedvük és a küldetéstudatuk. Egymásról mit sem tudva felbátorodtak, és elindultak ki a csodálatos természetbe, amiben minden a teremtőjére mutat. Megnyílt a szemük. De már nem csak nekik, hanem néhány álomőrnek is. A világosságban újjászülettek! Ők is csatlakoztak. Meneteltek és találkoztak. Az óriásnál. Sokan. Rengetegen. Egy szívvel és egy lélekkel. Mintegy égi vezényszóra harci kiáltásban törtek ki – és az felébredt! Kinyitotta a szemét, felült, felállt, és közben lerázta láncait.

Feltámadt. Nem csak az erdőben. Az emberek fejében és szívében is. Mert halhatatlan, és nem is alhat örökké! A főtéren maguktól szétrebbentek a bitorlók. Belerengett az egész Föld, ahogy saját lábán érkezett a teremtéstudat, hogy nekilásson a helyreállításnak.